Megsebzett arcán vékony vérpatak csorgott, és összekeveredett az egész arcát elborító verejtékkel. Kínlódva lélegzett, amit csak tetézett, hogy amikor a fagyos téli levegőt beszívta, mintha ezer éles tőr szúrt volna a tüdejébe. A kezében tartott hosszú kardot sötét vér borította, ami egyenesen a lábánál fekvő, széthasított holttestre csepegett. Még mindig nehezen egyensúlyozva, makacs erőfeszítéssel megfordult, a mögötte álló falakra nézett, s teljes erejéből felkiáltott:
– Felderítő! Felderítő!
Ebben a pillanatban odafent megjelent egy hozzá hasonló testalkatú és öltözetű férfi. Bőrpáncélt viselt, acél vállvértjeit három repülő sólyom vésete díszítette, és barnászöld köpeny hullott róluk a vállára. Arcvonásaiból látszott, hogy valamivel idősebb a lent álló fiatalembernél, és avatatlan szemmel akár testvéreknek is nézhették volna őket.
– Ne ordíts úgy, inkább gyere vissza! Örülök, hogy ő fekszik ott, és nem te, de ha továbbra is így üvöltözöl, kénytelen leszek szétrúgni a segged. – Őszintén elmosolyodott, intett a kezével, és visszalépett a fal mögé.
Jorn felsóhajtott, és az erőd íves bejárata felé futott. Berontott a kis udvarra, majd a keskeny lépcsőkön felrohant a falra. Rendkívül kimerült volt, és sietett is; nem csoda, hogy a három tornyot körbevevő falra vezető, csúszós lépcsőn hirtelen elvágódott. Fájdalmát leplezve olyan sebesen ugrott lábra, hogy ha barátja nem kapja el, még a falról is lezuhant volna.
– Jorn, az istenit, meg akarod ölni magad?
– Nem, Savar, semmi szükség arra, hogy a saját életemet kockáztassam… Elintéz engem az ott, odalent.
– Bizony ám! S ha ez a te embered tényleg felderítő, és nem valami közönséges útonálló, aki egy üres erődbe tévedt, akkor biztosan nincs egyedül, még egy társa ólálkodik itt valahol!
– Igen, tudom, mit akarsz mondani. A manrani felderítők mindig párban mozognak. – Fáradtan forgatta a szemét, miközben a falnak támaszkodott, hogy a lába, amelyet esés közben a lépcső peremébe vágott, legalább addig pihenhessen. – Tudom, tudom – hárította el egy kézlegyintéssel az idősebb mondanivalóját –, hogy mindenáron meg kell találnunk és meg kell ölnünk a másikat is, nehogy elmondja az övéinek, hogy csak ketten vagyunk itt… Más se hiányzik, minthogy egy egész osztagot hozzon a nyakunkra...
Egy pillanatra maga is meglepődött. Néhány hónappal korábban még az is képtelenségnek tűnt volna, hogy bárki egy egész osztagot vesztegessen erre a helyre, hiszen az erőd inkább volt börtön, mint szolgálati hely. Nem zárták őket cellába, nem állt őr a kapuban, és a falakról akadálytalanul elláthattak a végtelen horizontig, mégis mindentől el voltak vágva, ami valaha az életüket jelentette. A király azért helyeztette át őket, mert úgy vélte, Jorn és Savar elárulták. Bár ez nem volt igaz, a birodalomnak ebbe a távoli, elfeledett sarkába száműzték őket, messze az udvartól, a családjuktól és korábbi életüktől. Nem mondták ki, meddig kell maradniuk; talán ez volt a büntetés legkegyetlenebb része. A falakon kívül ott volt a végtelen világ, mégis mindketten tudták, hogy könnyen leélhetik itt a hátralévő életüket úgy, hogy a horizontjukon túl senkit sem érdekel, élnek-e még egyáltalán.
Akár el is mehettek volna. Csakhogy akkor szökevényekké váltak volna, és valóban elkövették volna azt, amiért ártatlanul száműzték őket: az árulást. Így nem maradt más választásuk, mint engedelmeskedni a király parancsának. Savarnak, aki valaha rangot és felelősséget viselt, tömegek sorsát érintő döntéseket hozott, és benősült az arisztokráciába, ezt különösen nehéz volt elviselnie. Az üres falak között lemorzsolt napok mintha saját jelentéktelenségét tükrözték volna vissza, minden tovamászó perccel azt sulykolva belé, hogy korábbi önértékelése talán nem volt több puszta illúziónál. Jorn viszont megszállottan hitt abban, hogy egyszer még lehetőséget kap bizonyítani a királynak, hogy tévedett velük kapcsolatban.
A manrani háború aztán egyik napról a másikra értelmet adott az ottlétüknek. A harcok elérték a határvidéket, és az erőd mellett futó, addig alig használt út a határon harcoló királyi csapatok egyik utánpótlási útvonalává vált, amelyen élelem, fegyverek és újabb katonák haladhattak a front felé. Az erődöt meg kellett védeni, nehogy a manraniak elvágják a határon harcoló csapatokat a birodalom belsejétől. Jorn és Savar parancsa egyszerű volt: tartsák az erődöt és biztosítsák az utat, amíg fel nem váltják őket. Ha az ellenség megtudja, hogy mindössze ketten maradtak a falak mögött, egy kisebb csapat is elfoglalhatja a helyet, és veszélybe sodorhatja a határon harcoló királyi erőket. Jornnak a háború végre esélyt adott arra, hogy bizonyítsa királyuk iránti hűségét, Savar számára pedig a börtönük hosszú idő óta először ismét valódi katonai állás lett. Ezért aztán egyikük sem engedhette meg, hogy a másik felderítő élve távozzon.
– Remek! Akkor hagyd abba a pofázást, és kezdd el keresni! Biztosak lehetünk benne, hogy nem lóháton menekült el, mert sok mérföldes körzetben egyetlen hátas sem látszik. – Savar tekintete a lőrésen át a fehér, lapos síkságot pásztázta.
– Ha! Biztosan tegnap éjjel kúsztak ide! – mondta Jorn, miközben megdörzsölte sebesült arcát.
– Persze, hiszen te voltál őrségben! – vetette oda Savar vádlóan, miközben lenézett a falról. A háromtornyú erőd körül a horizontig nyílt síkság terült el. Egy menekülő alakot vagy a hóban hagyott nyomait könnyedén észrevette volna. Jorn felé fordult, aki láthatóan elkomorult. – Nem hibáztatlak. Mióta a front idáig ért, alig alszunk… és ki gondolta volna, hogy az első látogatóink manrani felderítők lesznek. – Odament hozzá, a vállára tette a kezét, egyenesen a szemébe nézett, és nyomatékosan azt mondta: – Semmiképp sem hagyhatjuk életben! Figyelj, csináljuk így: te körbejárod a tornyokat és átnézed az udvart, én meg kimegyek az erőd elé, aztán megnézem az istállókat, nem lopózott-e a lovainkhoz. Bár tudom, hogy a hátasaink előbb vinnének disznókat, mint egy manrani felderítőt, egy hordó sört teszek rá, hogy pontosan ott bujkál.
– Áll az alku! És aki előbb elkapja, két napra mentesül az éjszakai őrség alól! – tette hozzá Jorn.
– Legyen – vont vállat Savar. – Csak aztán ne panaszkodj, hogy leragad a szemed. – Ezzel keresztbe tett kézzel a háta mögé nyúlt, megragadta a hátán függő hüvelyekből kilátszó díszes markolatokat, és egyetlen rántással előhúzott két gyönyörű kardot; acéljuk megvillant a nyugat felé hanyatló nap fényében.
– Indulj, Jorn, és meg ne ölesd magad! – kiáltotta, miközben társát gyengéden lefelé taszigálta a lépcsőn.
– Semmi gond, eggyel elbántam, elbánok a másikkal is! – vágott vissza a fiatalabb férfi, két kézzel szorítva a véres kardot. Amikor Savar is leért mögötte az udvarra, még visszakiáltott neki: – Vigyázz vele, az enyém meglepően jó ellenfél volt!
Válaszul csak egy újabb megvető megjegyzést hallott:
– Neked!
Elmosolyodott magában; pontosan ezekért az ugratásokért kedvelte Savart, meg, mert gyerekkora óta ismerte. Aztán eszébe jutott, hogy ostoba módon az éjszakai őrségre is fogadott, hát csúnyán elkáromkodta magát, és futva elindult, hogy megkeresse a néhány órányi boldog alvás zálogát.
A hollófekete hátas átszelte a fehér végtelent. Maga mögött fehér porhófelhőt kavarva, őrült vágtában rohant. Hátán gyönyörű acélpáncélt viselő férfit vitt. A rendkívül gazdagon díszített páncélon egy nemrég lezajlott harc nyomai látszottak; számos horpadás, repedés és alvadt vérfolt tanúskodott az összecsapás borzalmas brutalitásáról. A lovas hosszú, sötétbarna haját, ami a néhány mérfölddel korábban eldobott sisak alól szabadult ki, most zászlóként fújta mögé a szél; máskülönben szinte észrevétlenül olvadt volna bele a lovas széles vállait borító fekete köpenybe, melyet egy hatalmas, vicsorgó aranyoroszlán képe díszített. A lovas feszült arca egyszerre fejezett ki irgalmatlan dühöt és mély aggodalmat, félelmet azonban senki sem látott volna rajta. Nem üldözők elől menekült; magával az idővel futott versenyt, és a végsőkig hajszolva lovát mindenáron nyerni akart. Jorn és Savar gyerekkora óta a barátai voltak, és pontosan tudta, melyik világvégi erődbe száműzte őket a király. A hír, amit vitt, nem tűrt halasztást, személyesen kellett figyelmeztetnie őket, mielőtt túl késő lenne.
Savar óvatosan kilépett a kapun és a horizontot kémlelte. A sötétség lassan sűrűsödött; a nap, amely még nemrég a látóhatár fölött látszott, már csak tüzes derengés volt. Pengéit készenlétben tartva lassan odament a felderítő testéhez. A sápadt holttesten számos vágás nyoma látszott. Amikor meglátta a halálos sebet, ami pontosan a két páncéllemez közötti keskeny résen, közvetlenül a bal mell alatt hatolt be, elismerően elmosolyodott. Gratulálnia kell majd Jornnak, gondolta, de figyelmét ekkor egy, a halott nyakában lógó, halványan csillogó tárgy vonta magára. Letérdelt, egyik kardját a test mellett a földbe szúrta, s jobb kezével megragadta a medált. Acélkeretbe foglalt, háromszög alakúra csiszolt kristálykő volt. Azonnal rájött, hogy sötét, skarlátvörös színe, amely a leszálló éjszaka ellenére is jól látszott, nem a holttestet borító vértől származik. A rubin közepébe kétfejű, széttárt szárnyú sárkány jelét vésték. Savar összerezzent. Ismerte a Véres Sárkány jelét. Tehát Jorn nem egy manrani felderítőt ölt meg… De mit keresett errefelé a manrani hadsereg hírhedt tábornokát védő elit testőrség egyik harcosa? S vajon jöttek vele mások is? Egy gyors mozdulattal megpróbálta letépni a láncot, az azonban olyan erősnek bizonyult, hogy a holttest feje csak felpattant, majd a fagyott földnek ütődött. A koppanás tompa hangja összeolvadt egy váratlanul lesújtó kard süvítésével. Savar, még mindig fél térden, a kezében tartott karddal villámgyorsan maga mögé vágott. Nem fordult meg, csak remélhette, hogy sikerült kivédenie a csapást. Egy másodperccel később az összecsapó pengék csengése hasított a levegőbe, és a könnyű győzelemében biztos, meglepett ellenfél szájából halk nyögés tört elő. Savar ezt hallva felugrott, s a levegőben balra fordult. Visszakézből vágott, ki akarta használni a lehetőséget, csapása azonban nem ért célt. Az életét viszont így is megmentette, mert pengéje újra egy épp lesújtani kész manrani kard élébe ütközött.
Az ellenség hosszú, széles pengéje lecsúszott Savar fegyveréről, és fájdalmasan megsebesítette az alkarját, miközben a csapás hatalmas ereje hátravetette. Zuhanás közben kinyújtotta jobb kezét, és átfordult a vállán, ennek köszönhetően elkerülte egy másik ellenfél csapását, aki olyan erővel sújtott le, hogy kardja, amely alól Savar kigurult, mélyen a holttestbe vágott. Savar, sebesült alkarjával nem törődve, többször is átgördült a vállán, majd fekvő helyzetéből fellökve magát talpra ugrott, s közben bal kezéből a jobbjába dobta át a kardot. A felé rohanó sötét alakokra pillantott. Arcukat nem tudta tisztán kivenni, de látta, hogy pontosan úgy vannak öltözve, mint az, akinek a testét az imént vizsgálta.
– Álljatok meg, áruló kutyák! – kiáltotta, s szavai élét a szájából előtörő páragomoly sem tompította. Őszintén kételkedett benne, hogy bárki megállna egy ilyen felszólításra, ezért kardja markolatát keményebben megszorítva rögtön hozzá is tette: – Kik vagytok, hogy alattomos kígyók módjára hason csúsztok ide?! – és kiköpött.
Meglepetésére a futók megtorpantak, s kétpengényi távolságra tőle két marokra fogott nehéz kardjukat a föld felé fordították.
– Jól tudod, kik vagyunk! – szólalt meg egyikük.
– S ennek elégnek is kellene lennie ahhoz, hogy eldobd a fegyvered és megadd magad, derék lovag! – mondta a másik, az utolsó szavakat egyértelmű sértésként zúdítva rá. – Már ha meg akarod tartani az életed – tette még hozzá gúnyosan.
– Tehát így harcolnak a Véres Sárkányok? Ketten egy ellen, hátulról? Gyáva hiénákká változtatok, s közben azt várjátok, hogy megadjam magam, söpredék?! – Savar tele tüdőből ordított, tettetve, hogy a füle is megsérült a harcban, hogy magára vonja Jorn figyelmét. Az előtte állók igazat mondtak, tudta, kik ők, ezért aztán az is nyilvánvaló volt számára, hogy segítségre van szüksége. Amit nem tudott, hogy Jornnak is.
Jorn kitért egy újabb függőleges vágás elől, közben ellenfele kardját a padló felé ütötte, ami végzetes hibának bizonyult. A támadó, kihasználva a csapás erejét, kardját kissé elfordította, ami így Jorn pengéje alá csúszott és a fiú bal combjába mélyedt. Jorn felüvöltött. Mivel az egyensúlyát megtartotta, elsőre nem lehetett tudni, vajon a meglepetéstől, a fájdalomtól vagy dühében – de amikor támadója hátraugrott, s kirántott kardja kiszélesítette Jorn sebét, vad ordítása világossá tette. Kevés harcos tudott volna őrjöngésének ellenállni. Kardjával két erős csapást mért ellenfelére, s ömlő vérével mit sem törődve, elszántan nyomult előre.
Ellenfelét egy rejtett lejáratból kilépve találta, amelynek létezéséről addig fogalma sem volt. A déli torony kőpadlójának egyik széles repedése rejtett lejáratnak bizonyult, ami az erőd alá vezetett. Hogy a manrani harcos honnan tudott erről, azon Jornnak nem volt ideje gondolkodni. A váratlanul felbukkant férfi mintha azt is érzékelte volna, ahogy a felkelő hold fényében Jorn az árnyékára lép: megperdült, és villámsebesen kihúzott pengéje végigkarcolta a torony falát, szikrákat vetve a sötétségbe.
Jorn kitért egy újabb függőleges vágás elől, és igyekezett a felnyitott lejáraton lefelé nyomni ellenfelét, miközben az utoljára a kapu előtt látott Savar figyelmét is próbálta magára vonni. A következő csapás azonban olyan erős volt, hogy majdnem elesett. Egyik kezével megtámaszkodott a kőfalban, és villámgyors rúgást mért ellenfelére, de mivel ehhez vérző lábára kellett támaszkodnia, majdnem elájult. Szerencsére a fal megtartotta, s míg megtántorodó ellenfele az egyensúlyát próbálta visszanyerni, Jorn akkorát lökött rajta, hogy az hátrafelé a pincébe zuhant.
– SAVAR! Megtaláltam! – A leszálló éjszakában süvítő szél messzire vitte a hangját.
A lovas arcát a gyorsan szétterjedő sötétségben keményedő fagy ellenére is forró verejték borította. Érezte, hogy lova ereje végéhez közeledik, ezért egyetlen mozdulattal kioldotta a szíjat, ami drága pajzsát az állat oldalához rögzítette, és mintha pehely lenne, félkézzel messzire hajította. A pajzs sebesen forogva csapódott egy hóbuckára; a fehér pusztaságot elborító holdfényben messziről is látható, fekete-arany jelként ragyogott. A hátas, a súlytól megszabadulva, összeszedte utolsó erejét, és fokozta a tempót. Lovasa pedig, a lovat további erőfeszítésre ösztönözve, egymás után dobálta le nehéz páncélzatának darabjait, míg végül csak bőrnadrágja, inge és vékony csizmája maradt rajta. A csikorgó hidegben biztos halált jelentett így lovagolni, de nem törődött ezzel, csak az érdekelte, hogy lovát még sebesebb vágtára késztesse. Rásimult a ló sörényére, hogy a fagyos szél minél kevesebb ellenállásba ütközzön. Ha lett volna, aki épp akkor a hólepte síkságon vándorol, inkább őrjöngő barbárnak nézte volna, semmint annak a nemes lovagnak, akinek eldobott páncélja mutatta.
Savar szó nélkül a két férfi felé indult, s azok egyszerre vetették rá magukat. Az első csapást félreütötte, majd egy lépéssel kitért a második elől. Az egyik támadó lendületből továbbcsúszott a jeges havon, elvesztette az egyensúlyát, és térdre zuhant. Savar azonnal kihasználta a pillanatot: kirántotta a korábban földbe szúrt kardot, megfordította a kezében, és lesújtott a térdelő férfira. A penge eltalálta, de a kapkodva bevitt csapás túl gyenge volt ahhoz, hogy harcképtelenné tegye. Többre azonban nem maradt ideje, a másik férfi már ott állt fölötte, és feje fölé emelt kardjával lesújtani készült. Savar talpra akart ugrani, de megcsúszott, és jobb könyökére zuhant. Csak annyit tehetett, hogy bal karját maga elé kapva a kardjával tompította a csapást. A penge lecsúszott a fegyveréről, acél vállvértjébe vágódott, és mélyen behorpasztotta.
Az első támadó még mindig a földön feküdt, Savarnak néhány pillanatig csak egy ellenféllel kellett törődnie. Mielőtt az visszahúzhatta volna a fegyverét, Savar a bal kezében tartott karddal a karjára vágott. Fekvő helyzetből mozdulata gyenge és ügyetlen volt, de a penge így is átvágta a vértet, és mélyen a férfi karjába fúródott. Ellenfele felordított. Savar meg sem próbálta kiszabadítani a pengét, sőt, teljes súlyával ránehezedve, bal kezével lefelé szorította a kardot, s ezzel egy pillanatra helyhez szögezte a férfit, míg jobb kezével meglendítette a másik fegyvert. A penge oldalról a támadó fejébe csapódott; ordítása összeolvadt a repedő acél és a zúzódó csont hangjával, aztán élettelenül zuhant Savar mellé, s vére bíborra festette a havat.
Egyetlen pillantást vetett a halottra, aztán visszafordult oda, ahol első támadóját hagyta, annak azonban csak hűlt helyét találta. A sötétben még a közeli erőd körvonalait is alig tudta kivenni. Egy pillanatig úgy vélte, valahol a távolban Jorn hangját hallja, de maga sem tudta, valóban a barátja hívja-e, vagy csak a téli szél fütyülését hallja. Lassan, hangtalanul körbefordult, de az éjszaka áthatolhatatlannak tűnt. Végül úgy döntött, visszatér az erődbe, és óvatosan elindult a kapu felé.
Közvetlenül előtte, a semmiből ekkor egy penge villant fel. Savar a szemből érkező csapást villámgyorsan kivédte, de ugyanabban a pillanatban éles fájdalom hasított a hátába, és a hóra zuhant. Még fekve is marokra fogta a kardját, s megpróbált megfordulni, de a sötétség összefolyt előtte.
Jorn széles terpeszben állt a lejárat fölött. Az idő mintha megállt volna. Tekintetét a mélységbe fúrta, nehezen tudta volna eldönteni, az odalent tátongó mélység vagy az udvar sötétje áthatolhatatlanabb-e. Mintha csak bosszantani akarná, az ellenség nem bukkant fel, noha tudta, hogy nem ölte meg. Ha biztos lehetne abban, hogy még két percig odalent bújkál, elérhetné a néhány lépésnyire, a fal egyik szögletében álló hordóba rejtett íjat. Savar tanácsolta neki, hogy az erődben mindenfelé rejtsen el fegyvereket, s most különös hálával gondolt barátja előrelátására; de közben azon idegeskedett, ha kimozdul fedezékéből, amikor a fickó épp feljön odalentről, az bizony könnyen leterítheti.
– Hol vagy, bújj elő?! – kiáltotta, mert nem bírta tovább a feszültséget, s közben a kapu felé is ordított: – Savar! Saaaavaaar! – de hangját elnyelte a sötétség. A néma várakozás elviselhetetlenné vált. Az ellenség, akivel az imént még olyan ádáz harcot vívott, eltűnt, s mozdulatlanul állva combsebe is, s a hideg is kínozta. Százféleképpen átkozva az ellenséget azon gondolkodott, a fickó talán kitörte estében a nyakát, ezt ellenőrizni azonban sehogyan sem akarta. – Mikor jön már vissza Savar? – morgolódott. – Én itt küzdök a felderítővel, ő meg közben az istállóban elszunyókált? – Végül mégis a hordó felé indult. Csak néhány pillanatra fordított hátat a lejáratnak, de odalent ennyi is elég volt: a sebesült férfi hangtalanul felkapaszkodott a lépcsőn, és eltűnt az udvar sötétjében.
Savar a fagyos hó érintésére tért magához. Az alattomos csapás nem ölte meg, a köpenye alatt rejtőző acéllemez felfogta a penge erejét, a hó hidege pedig eszméletre térítette. A Véres Sárkány, aki az imént hátba döfte, eltűnt a sötétben, de nem ment el. Savar a hátára fordult, és éppen időben védte ki a felülről lesújtó pengét. Ellenfelét továbbra sem látta, a sötétben csak a kard villant fel újra és újra, hol jobbról, hol balról, néha a háta mögül. Némelyik csapás valódi volt, máskor Savar pengéje ellenállás nélkül szaladt keresztül a ködszerű képmáson. Nagy nehezen talpra állt. Hamar megértette, mit csinál a másik: mágiával hamis csapásokat kevert a valódiak közé, arra kényszerítve Savart, hogy mindegyiket teljes erőből hárítsa. Ha valódi kardot talált el, az életét mentette meg; ha ködöt, csak az erejét vesztegette, de támadni se így, se úgy nem maradt lehetősége. Savar mindkét kardjával védekezett, de érezte, hogy nem bírja sokáig. Bal karjába minden hárításnál fájdalom hasított, a hátán lévő seb pedig kegyetlenül égett, és hányinger kerülgette. A Véres Sárkány játszott vele, világos volt, hogy nem akarja gyorsan megölni.
Savar számolni kezdte a csapásokat. Jobbról – valódi. Balról – köd. Hátulról – valódi. A következőnek akkor, gondolta, ismét ködnek kell lennie. A penge balról zuhant le, Savar hárított, és fém csattant fémen. A francba, nem volt szabály! Ellenfele folyamatosan változtatta a valódi és hamis támadások sorrendjét. Egyvalamit azonban Savar észrevett: valódi csapás és illúzió sosem érkezett egyszerre. Savar megállt, s nem a sötétséget kémlelte, hanem lábai körül a havat. Tőle balra hirtelen megroppant a porhó alatti jégréteg, és egy ködpenge akadálytalanul áthaladt a testén. Láthatatlan ellenfelét tehát épp az illúzió kötötte le. Savarnak ennyi elég volt; megperdült, és mindkét pengéjével a hang felé sújtott. Az első kardja páncélt talált, a második húst. A Véres Sárkány felordított és térdre zuhant. Savar nem adott neki időt újabb varázslatra, egyetlen csapással végleg leterítette. A sötétben több penge nem villant fel.
– Jooooorn… – kiáltott Savar.
Az ellenség hirtelen jelent meg a bejáratban. Őrült kiáltással vetette magát Jornra, és olyan gyors, erős csapásokkal támadott, hogy Jorn hamarosan hátrálni kényszerült. A tér, amelytől korábban előnyt remélt, csapdának bizonyult. A lépcsőn még felülről támadhatott, itt azonban egy szinten álltak, és Jorn számára egyértelmű volt, hogy ellenfele jobb harcos nála. Előbb-utóbb hibázni fog, s tudta, hogy az első hibája egyben az utolsó is lesz. Nem akart meghalni. Nem most és nem így. Összeszedte minden erejét, és ellenfele kardjára sújtott. A csapás egyetlen pillanatra hátravetette a másikat, s Jorn ekkor elmormolta a varázsigét, amit addig sosem tudott rendesen használni. Régi családi öröksége volt ez a néhány szó, már többször próbálkozott vele, de többnyire vagy a kard nem gyulladt meg, vagy a ruhaujja igen.
Most sikerült. Aranyló láng futott végig a pengén, megvilágítva az éjszakát. A fényben Jorn most először látta tisztán ellenfele behorpadt páncélját és sebeit. Az előző összecsapásukban több kárt okozott neki, mint gondolta.
A harcos megtorpant.
– Bolond! Mindjárt vonyító kutyaként fogsz meghalni!
– Nem vagyok sem bolond, sem kutya! Te viszont megismered kardom forró vasát!
Ellenfele csapást színlelt, majd hirtelen az imént felfedezett pincelejáró felé rohant. Jorn utánaeredt. A lejáratnál a férfi megfordult és lesújtott rá, Jorn azonban hárított. Tüzes pengéje szikrákat és izzó cseppeket szórt a lovag arcára, aki hátratántorodott, s a láng fényében Jorn most először rémületet látott meg a szemében.
– Úgyis meghalsz... – mormolta a férfi, aztán elvesztette az egyensúlyát, és összeesett.
Jorn a torony melletti lépcsőhöz tántorgott, s leült egy percre. Egyszerre tért vissza minden fájdalma: a combja és a többi sebe, amelyekről eddig tudomást sem vett. A hevenyészett kötés teljesen átvérzett a lábán. Mialatt leszakította kabátja ujját, és a hordóból végre előszedett íj húrjával szorosan átkötötte a sebet, nem vette észre, hogy korábban leterített ellenfele összeszedte minden erejét, és a kapu felé kúszott. Mialatt káromkodva a sebét kötözte, maga is elcsodálkozott, hogy fájdalma íjhúrszaggató erőt kölcsönzött neki, de nem volt ideje sokáig ezen merengeni, mert Savar ismét kiáltott, és bár nem értette pontosan, mint mond, feltápászkodott, s nekiindult.
Savar zihálva, féltérden támaszkodott földbe szúrt kardjára. Amikor felemelte a tekintetét, észrevett egy, az erőd kapuján kibotorkáló alakot, aki egyenesen felé tartott. Először azt hitte, Jorn az, a sápadt holdfényben azonban hamar rájött, hogy ellenség. Hatalmas erőfeszítéssel lábra állt, és ügyetlenül felé vágott. Az alak könnyedén kitért, de nem állt meg harcolni, s Savar ekkor döbbent rá, hogy a férfinél nincs fegyver, menekül. Ahhoz túl kimerült volt, hogy üldözőbe vegye, így csak az öve mögül előrántott rövid tőrt dobta utána. A penge célt tévesztett, s a menekülő árny helyett a hóba fúródott. Savar megtántorodott, a világ elmosódott körülötte. Az erőd felé fordult, s maradék erejét összeszedve elkiáltotta magát:
– Jorn, öld meg! Egyikük sem juthat ki innen élve!
– Mivel? – kiáltott vissza Jorn, aztán a menekülő alakra pillantva felismerte a férfit, akivel odabent harcolt. – Az íjam húrjával kötöttem el a lábam!
– Akkor keress másikat, dobj utána követ, mit bánom én! Nem maradhat életben!
– Hogy a fenébe engedhetted elmenekülni? Melletted futott el! – vágott vissza Jorn, de tovább nem folytatta, mert Savar elvágódott.
Jorn összeszorította a fogát, és visszafutott az udvarra, hogy másik íjat keressen. Tudta, hogy többet is elrejtettek, csak arra nem emlékezett, a vasládába, a lószerszámok közé vagy a szalmabálába tették-e a legközelebbit. Szerencséje volt, elsőre megtalálta. Fogát összeszorítva felkapaszkodott a lépcsőn, s könyökét a falon megtámasztva igyekezett felfedezni a menekülő egyre zsugorodó alakját a holdvilágban. Megfeszítette az íjat, bár ujjai már teljesen elgémberedtek, a jéghideg ideg pedig belevágott a bőrébe. Szemét összehúzta, beszívta és bent tartotta a levegőt. Jóval a menekülő alak fölé és több méterrel balra célzott, számolva a távolsággal és az oldalról fújó széllel. Aki nem tudta, mit csinál, azt hihette volna, szándékosan el akarja véteni. Az idő lelassult, a csendet csak az íjhúr pendülése és a nyílvessző halk surrogása törte meg. A nyílvessző hosszú ívben szelte át az éjszakát. A menekülő az utolsó pillanatban mintha meghallotta volna a közeledő surrogást, futás közben félig megfordult, de már késő volt. A nyíl a mellvért egyik illesztésénél csapódott a mellkasába. A férfi még tett néhány bizonytalan lépést, aztán arccal előrebukott, s az egyre sűrűbben kavargó hóesés csakhamar be is fedte élettelen testét.
Jorn leengedte az íjat, és mélyet sóhajtott. Sikerült. Kimerültsége kétszeres erővel tért vissza; ennek a pokoli éjszakának lassan véget kellett érnie. A falról látta, ahogy Savar felül és a sebeit vizsgálja.
– Láttad a lövésemet? – kiáltotta le neki gyermeki lelkesedéssel.
– Inkább szerencse volt, mint tudás! – felelte Savar savanyúan, miközben feltápászkodott.
– Szerencse? Miféle szerencséről beszélsz itt, barátom? Tökéletes lövés volt. – Közben maga is tudta, hogy ha nem találja meg időben a második íjat, vagy a nyíl lepattan a férfi mellvértjéről, akkor nem beszélgetnének most itt, ezt azonban nem kellett Savarral is megosztania.
Savar közben az egyik halotthoz ballagott, és kardja hegyével megemelte kristálymedálját.
– Jól van, legyen igazad – hagyta rá barátjára. – Most azonban ennél sokkal komolyabb problémánk van.
– Hogy érted? Megöltük a felderítőket, senki sem fog idejönni, te mondtad…
– Az a baj, hogy ezek nem közönséges felderítők voltak. Négy Véres Sárkány látogatott meg minket. – Kardja hegyén magasra emelte a medált, amelyen baljósan villant meg a sápadt holdfény.
– Mi? Azt akarod mondani, hogy kettőt is megöltem azok közül a hatalmas lovagok közül, akik a manrani tábornokok elit testőrségét alkotják? Ha! – örvendezett Jorn, és büszkén kihúzta magát, már amennyire lüktető combsebe engedte.
– Higgadj le! – kiáltott neki Savar. – Én kettőt intéztem el, amíg te azzal az utolsóval játszadoztál.
– Tudtam, hogy valamit megint a fejemhez vágsz! – kiáltotta Jorn ingerülten, olyan lendülettel, hogy majdnem átesett a falon.
– Az igazság mindig fáj! – kuncogott Savar.
– Nem akarok ujjal mutogatni arra, aki tíz lépésről elhibázott egy tőrdobást!
– Kimerült voltam. Egyébként is lehetőséget akartam adni neked, hogy gyakorolj az íjjal.
– Kedves tőled, különben csak itt unatkoztam volna… – Kimerült – mormogta magában. – Mintha én közben egy szalmazsákon pihengettem volna… Gyere be, torlaszoljuk el a kaput, és rakjunk tüzet, mindjárt lefagy a seggem… A tüdőm meg kiszakad, ha itt a hidegben kell veled tovább ordibálnom…
– Megyek! – bólintott Savar. – Csak megnézem az utolsót, aztán bezárjuk a kaput.
Elindult a nyíllal átlőtt férfi felé. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a test megmozdult volna, talán mondott is valamit, de Savar nem értette. Hirtelen megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába, s mielőtt lerázhatta volna magáról, felhők takarták el a holdat, és Savar megtorpant. Egy pillanattal később már a saját kezét sem látta; a sötétség úgy feküdt rá, mint a koporsófedél.
A haldokló férfi már semmit sem érzett: sem a mellkasába fúródott nyilat, sem elfolyó vére melegét, sem a hideg havat az arca alatt. Ajka mégis megmozdult, szavai alig hallhatóan követték egymást, míg végül kimondta egy varázsige utolsó szótagját. Görcs futott végig a testén, ujjai a hóba markoltak, aztán elernyedtek. Egy szívdobbanásnyi ideig néma maradt a síkság, aztán valahol messze egy farkas felelt a varázsigére. Hamarosan egy másik hang csatlakozott hozzá, majd újabbak, egyre közelebbről. Nem véletlenül közeledtek az erődhöz. A haldokló Véres Sárkány utolsó varázslata a két barátra uszított egy farkasok alakját öltő démonfalkát.
– SAVAR! Ott vagy? Gyere vissza! Valami nincs rendben! – ordította Jorn.
– Nekem mondod? – morogta Savar, és futásnak eredt az erőd felé.
Alig tett néhány lépést azonban, amikor közvetlenül mögötte morgás tört fel a sötétből. Megfordult, de már későn. Egy szőrös test csapódott neki, forró lehelet vágott az arcába. Savar megtántorodott, és ösztönösen lesújtott a kardjával. A rávetődő állat nyüszítve zuhant félre, a sötétben azonban már újabb karmok hasították a jeget és a havat.
– Farkasok! – kiáltotta Jornnak, majd széles terpeszbe állt, és megpróbálta kivenni a sötétben körülötte ólálkodó állatokat. Az első már holtan feküdt a hóban, de tudta, hogy a többi nem egyenként fog próbálkozni.
– Átkozott éjszaka! – morogta Jorn, és tapogatózva elindult ledobott íja felé. Csak ekkor vette észre, hogy kardja még mindig halványan izzik a hóban. A gyenge fény éppen elég volt ahhoz, hogy megtalálja az íjat és a tegezét. Felkapta őket, könyökét a falon megtámasztotta, de odalent csak a sötétséget látta. Fogak csattantak, pengék csengtek, Savar alakját azonban nem tudta kivenni.
– Hol vagy, Jorn? Jól jönne egy kis segítség! – kiáltotta Savar. Mindenfelől morgást hallott, s bár pengéi újra és újra húst találtak, valahányszor egy állat elterült, egy másik ugrott rögtön a helyére. Savar hátrálni próbált arra, amerre az erődöt sejtette, a falka azonban egyre szorosabb gyűrűbe zárta.
– Az orromig se látok! – ordította Jorn.
– Azt hiszed, én igen?! Vonszold ide a segged, körbezártak! – Két sötét test egyszerre ugrott Savarra. Mindkét kardjával vágott; az egyik farkas nyüszítve zuhant a hóba, a másikat pengéje oldalra sodorta. Már fordult is, mert újabb állat vetette magát a térde felé.
Jorn felkapta a hóban heverő kardját. Amint megmarkolta, a penge halvány izzása hirtelen fellobbant, és aranyló láng futott végig rajta. Már indult volna lefelé a lépcsőn, amikor megtorpant. Lenézett a fegyverre, aztán a feketeségre, amelyben Savar harcolt. Nagy lendületet vett, és kihajította a kardot a falon túlra.
A tüzes penge pörögve hasította át az éjszakát, lángokat szórva maga köré, majd néhány lépésnyire Savartól sziszegve a hóba fúródott. A sötétség hátrébb húzódott, a gyűrű tágult Savar körül, s Jornnak elakadt a lélegzete. A vibráló fényben most látta csak, hány állat gyűlt össze odalent. Fekete és szürke testek mozogtak egymás mögött, az éjszaka feketeségébe olvadva, és Savar szinte eltűnt a körülötte táncoló hatalmas, remegő árnyékok örvényében. Jorn megfeszítette az íjat és lőtt.
Az első nyíl az egyik Savarra ugró állat oldalába csapódott. Már nyúlt is a következőért. A második farkas néhány lépésnyire bukott fel Savartól, aztán egy harmadik is elterült. A magasból Jorn végre tisztán látta a támadókat, Savar pedig minden egyes pontos lövéssel kapott még egy lépésnyi teret.
– A kapuhoz! – kiáltotta Jorn.
Nem kellett kétszer mondania, Savart alig húsz lépés választotta el a bejárattól. Két gyors vágással utat nyitott maga előtt, aztán a Jorn által megtisztított rés felé indult. Nem jutott messze, a falka azonnal összezárult mögötte. Egy állat a lábának vetette magát, egy másik oldalról ugrott rá. Savar megtántorodott, de talpon maradt, és hátracsapott a kardjával. Jorn vadul lőtt tovább, de már nem tudta elég gyorsan ritkítani őket. Három farkas szinte egyszerre vetette magát Savarra, a súlyuk előrerántotta. Féltérdre zuhant, egyik kardjával még lesöpört magáról egy állatot, de a következő már a vállának csapódott, és Savar a hóba bukott.
– Savaaar! – ordította Jorn. Újabb nyilat lőtt a körülötte kavargó testek közé, aztán lenézett a lépcsőre. Túl messze volt. Mire lesántikál vérző lábával, Savart széttépik. Eldobta az íjat, előrántotta a tőrét, és felkapaszkodott a fal peremére.
Az, hogy talán nem ez volt élete legjobb ötlete, csak ugrás közben jutott eszébe. A jeges levegő végigvágott rajta, aztán a várt jégbe csapódás helyett valami puhára érkezett. Zuhanását egy, a fal tövében ólálkodó farkas teste fogta fel. Az állat kitört nyakkal nyúlt el alatta, Jorn pedig legurult róla a hóba. A combjába olyan fájdalom hasított, hogy egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Nem maradt ideje feküdni. Feltérdelt, és tőrével nekirontott a Savart körülvevő állatoknak. Jobbra-balra döfött, közben torkaszakadtából ordított, részben dühében, részben azért, hogy Savar a kavargó félhomályban véletlenül se őt hasítsa ketté. Nagy nehezen elérte, s végre egymásnak vetett háttal álltak. Jorn megpillantotta a néhány lépésnyire a hóba fúródott égő kardját, és lehajolt érte. Ujjai már majdnem elérték a markolatot, amikor hatalmas állkapocs zárult a csuklójára. Felordított, másik kezében tartott tőrét az állat nyakába döfte, majd kirántotta sérült kezét a fogak közül.
Ismét a kardért nyúlt, és ujjai már a markolat köré zárultak, amikor Savar ráordított:
– Ne mozgasd! Nem látom őket!
Jorn megértette: ha kihúzza a pengét a hóból, a fény vele együtt mozdul, és az egymásba ugró árnyékok között lehetetlenné válik megkülönböztetni a támadó állatokat. Otthagyta hát a kardot a hóban és tőrével próbálta távol tartani magától a villámgyorsan csattogó fogakat.
Savar közben érezte, hogy valami a lábába harap. Hátracsapott, de egy másik állat már a karjára vetette magát. Megragadta a torkánál, és teljes erejéből próbálta távol tartani az arcától, miközben a másik kezében lévő karddal vakon maga mellé sújtott. Ekkor újabb test csapódott a hátának. Savar elvesztette az egyensúlyát, és a hóba zuhant. Kardja kicsúszott a kezéből. Mire megfordult, egy hatalmas farkas állt fölötte, mellső lábaival a mellkasának feszülve. Savar két kézzel ragadta meg az állat nyakát, de alig tudta távol tartani magától. A fogak közül csorgó nyál az arcára hullott, Jorn kiáltását alig hallotta. A farkas rekedten morgott, teljes súlyával ránehezedett, aztán hirtelen hátrahúzta a fejét, hogy Savar torkának ugorjon.
Abban a pillanatban hatalmas csattanás hallatszott, a farkas teste megrándult és ledőlt Savarról. Mozdulatlan teste alatt vértócsa színezte a havat. Savar levegő után kapva feltápászkodott. A lobogó kard fényében egy széles vállú alakot látott, aki kétkezes fegyverével utat vágott magának a farkasok között Jorn felé. Egy pillanatig csak bámult, mint aki látomást lát.
– Dharn! – A név újjongásként szakadt ki belőle.
Közben Dharn odalépett Jornhoz, egyetlen csapással leterítette a rávetődő állatot, aztán szabad kezével talpra rántotta barátját. Jorn felkapta a hóban fekvő, égő kardját, s megmentője nyakába vetette magát.
– Dharn, te összes istenek őrült ajándéka! De jókor bukkantál fel! Azt hittem, itt a vég, meghalunk!
Dharn arcán halvány mosoly jelent meg. A végkimerülés rajta is látszott; páncélja hiányzott, ruhája átázott, a fagy kékre színezte a bőrét, de tekintetében leplezetlen megkönnyebbülés ült, amikor végignézett a két barátján.
– Én meg attól féltem, későn érek ide. Figyelmeztetnem kell benneteket.
– Mire?
Dharn válaszolni akart, de egy farkas vetette rá magát. Megfordult, és kétkezes kardjának egyetlen pontos vágásával félresöpörte.
– Majd, ha ezt túléltük.
– Egyetértek! – kiáltotta Savar.
A három férfi egymásnak vetette a hátát. Dharn egészen másképp harcolt, mint a társai. Nem pazarolta az erejét fölösleges mozdulatokra; megvárta, míg egy állat támadt, aztán egyetlen pontos csapással leterítette. Jorn égő kardjának fényében már látták, honnan érkezik a következő roham, Dharn megfontolt, pontos csapásai sorban terítették le a feléjük ugró állatokat, Savar két pengéje pedig lezárta a rést, amin újabb állat juthatott volna át. A falka újra és újra nekik rontott, de a három férfi mindenre elszánt csapatként állta a rohamot, és lassan ritkulni kezdtek a támadások. Az egyik farkas végül néhány lépésnyire megállt. Nem ugrott, csak figyelte őket, aztán hátrált egy lépést, majd még egyet. A többiek követték. Jorn, Savar és Dharn mozdulatlanul álltak, fegyvereiket továbbra is maguk előtt tartva. Egyikük sem hitte el, hogy vége, amíg az utolsó sötét test is bele nem olvadt a sötétségbe.
Végül hárman maradtak a hóban, s egy pillanatra ugyanolyan béke töltötte el őket, mint az addig véres harctól tomboló téli éjszakát.
Savar mozdult elsőnek. Jorn égő kardjának fényénél keresni kezdte korábban elhajított kardját, majd együtt átkutatták a Véres Sárkányok holttesteit. Ami használható volt – köpeny, csizma, fegyver –, egyikük szakadt köpenyére halmozták, hogy behúzhassák az erődbe; a farkasok tetemeit is közelebb vonszolták a falhoz, húsuk, bundájuk sok mindenre jó lehet majd még. Megbecsültek mindent, ami a következő napokban életben tarthatta őket.
Hajnalodott, mire leültek a tűz mellé, hogy ellássák a sebeiket, és végre meghallgassák, milyen hírrel vágtázott ide Dharn, még a fagyhalált is kockáztatva.
Dharn egy darabig a tűzbe bámult. Az életbevágó hírt, most, hogy végre leültek, nehéz volt szavakba öntenie.
– Varelnél áttörték a középső arcvonalat – mondta végül. – A nyugati csapatok egy része visszavonult, mások szétszóródtak. A manraniak átkeltek a folyón. A király vagy meghalt, vagy fogságba esett.
Savar vele szemben próbálta egy kézzel bekötni a másik alkarját, végül bosszúsan a fogai közé fogta a vászon végét. Dharn közelebb húzódott hozzá, kivette a kezéből, és szó nélkül megkötötte helyette.
Jorn összevonta a szemöldökét. – Ezért vágtattál idáig? – kérdezte közben.
Dharn úgy tett, mintha Savar sebe minden figyelmét lekötné, aztán csak annyit mondott: – Nem. – A többiek tekintete az arcára szegeződött. Tudta, hogy addig nem mozdulnak, amíg meg nem szólal.
– Valamit megtudtam, mielőtt eljöttem… Valami különös történik ezen a vidéken. Valami sötét, aminek ehhez az erődhöz van köze.
Jorn Savarra nézett. – Ennél egy kicsit többet reméltem.
Dharn arca megfeszült. – Magam sem ismerek minden részletet, de annyi bizonyos, hogy valaki már jóval azelőtt tudott ennek a helynek a jelentőségéről, hogy a front erre húzódott volna.
– Ugyan mitől jelentős ez a koszfészek? Három torony, kőfal, düledező istálló… – Savar elhallgatott egy pillanatra, és már nem a száműzött katona, hanem a régi hadvezér beszélt belőle. – Azt még értem, hogy az út miatt kellett tartanunk, a határnál maradt csapatok utánpótlása erre jött. De ha a manraniak már átkeltek a folyón, akkor megkerülték az erődöt, és ennek az útvonalnak nincs többé jelentősége.
– Mit tudtál meg? – vágott közbe Jorn. – Mondd már!
Dharn hallgatott egy pillanatig. – Azt, hogy az erőd valójában nem a háború miatt fontos.
Savar arca megváltozott. – Ezért hajszoltad halálra a lovad?
Dharn tekintete megkeményedett. – Valami titok lappang itt. Nem politika, nem háború, hanem valami nagyobb, valami sötét erő… és a figyelme az erődre irányul. Figyelmeztetni akartalak titeket, hogy elmehessetek, mielőtt elér benneteket. És attól féltem…
– …hogy ha szökésre bíztatsz minket, épp azt az árulást bizonyítjuk, amit nem is követtünk el? – vágott közbe Jorn.
Dharn hangja meglepően gyengéd lett, ahogy a fiatalemberhez fordult. – Attól, hogy mire ideérek, már késő lesz… És igazam is lett. Gondoljatok csak bele: ha a manraniak egyszerűen el akarták volna foglalni az erődöt, katonákat küldenek. De négy Véres Sárkány jött ide. Négy elit harcos, akiknek a tábornokuk mellett lenne a helyük, miközben a manrani sereg már megkerülte ezt az erődöt. Mit kerestek itt?
Savar fel sem pillantott. A tűzbe bámult, mintha egyenesen a lángokhoz beszélne. – Kell itt lennie valaminek, amiről mi nem tudunk… A Véres Sárkányoknak nem volt stratégiai okuk idejönni. És azok a farkasok…
– Nekem is feltűnt – mondta Dharn. – Azok a dögök nem valódi farkasok voltak. Egy természetes falka nem viselkedett volna így… és milyen hatalmas állatok voltak!
Savar egy pillanatig habozott. – Az a Sárkány, akit Jorn nyila terített le… mielőtt meghalt, mintha motyogott volna valamit. Nem tudom. Lehet, hogy csak hörgött. Nem értettem egy szót sem, de átsuhant rajtam valami furcsa, rossz érzés…
Dharn tekintete megállt rajta. – És ezután tűntek fel a farkasok?
Savar bólintott. Kényelmetlen csend ülte meg őket.
Végül Jorn törte meg. – Akkor igazad volt. Ez a hely tényleg fontos… Véres Sárkányok, természetfeletti farkasok… Mi kell még?
– Ahhoz, hogy elhiggyük, van itt valami, amiről nem tudunk? Semmi – mondta Savar. – Ahhoz, hogy azt is tudjuk, mi az? Elég sok minden.
Jorn a tűz fölé tartotta a kezét. – Számít ez? Parancsot kaptunk, hogy tartsuk az erődöt.
– Amíg le nem váltanak – tette hozzá Savar.
– Nem váltottak le – folytatta Jorn. – Úgyhogy nincs miről beszélni.
Dharnból mély sóhaj tört fel. – Én pedig azt hittem, azért vágtattam ide lóhalálában, hogy megmentsem a szaros kis életeteket.
– Sikerült – mondta Jorn. – Megmentettél minket.
– A hajamra kenhetem.
Erre Jorn nem szólt, Savar meg csak az ujjait mozgatta a Dharn által túl szorosra húzott kötés alatt.
– Jornnak egy dologban igaza van – mondta végül. – A parancsunkat senki nem vonta vissza.
Dharn hitetlenkedve nézett rá. – A front megkerülte az erődöt.
– Értem én. Előbb voltam katona, mint ahogy Jorn megtanult kanállal enni. Nem leszünk hősök. Az út elvesztette a jelentőségét, és ha igazad van, a háború ezután nélkülünk zajlik tovább… Ugyanott vagyunk, ahol előtte. Száműzetésben.
– Leváltásig – bólintott Jorn.
– Leváltásig – ismételte Savar. – Csakhogy, ha Varelnél tényleg szétesett a front, kíváncsi lennék, maradt-e még valaki, aki emlékszik arra, hogy egyszer talán le kellene váltania minket. – Felemelte tekintetét a megfeketedett fahasábokról, és Jornra nézett. – Emlékszel, hogy tengődtünk itt, mielőtt kitört a manrani háború? Számolgattuk a soha el nem lődözött nyilainkat, fényesítettük a kardjainkat a semmiért, és vártuk, hogy egyik értelmetlen napból legyen a következő.
– Parancsot teljesítettünk – bólintott Jorn.
– Nem. – Savar tekintete megkeményedett. – A büntetésünket töltöttük száműzetésben, ártatlanul.
Jorn szeme összeszűkült. – Igen, de azzal, hogy biztosítottuk a sereg utánpótlását, legalább volt értelme annak, hogy itt voltunk. A manrani testőrség egyik elit tagját az én tökéletes nyíllövésem terítette le… És Dharn most mondta, hogy az erőd még ennél is sokkal fontosabb…
– Nem. – Savar megcsóválta a fejét, és lassan, halkan beszélt, mintha egy makacs kisgyerekkel próbált volna megértetni valamit. – Dharn azt mondta, valami sötét titok lappang az erőd körül… Nem tudjuk pontosan, mi van itt, ki akarja azt a valamit, és miért. Az viszont biztos, hogy a seregeink utánpótlását már nem kell védenünk, és nem is tudjuk védeni.
– Ettől még nem váltottak le minket.
– Ez igaz.
– Akkor nem mehetünk el.
Savar elhúzta a száját; akár mosolynak is lehetett volna értelmezni, ha a tekintete nem marad szomorú. – Tudod, miért maradtam itt eddig?
Jorn nem felelt.
– Eleinte azért, mert parancs volt. Aztán azért, hogy ne váljak pontosan azzá, amivel ártatlanul megvádoltak: árulóvá. Aztán jött a háború, és emberek függtek tőlünk. Volt értelme felmászni a falra, őrködni, harcolni.
Dharn csendben figyelte.
– Most viszont nincs utánpótlás, amit megvédhetnénk, és nincs sereg a határon, amelyik azért nem marad éhen, mert mi itt ülünk. Ha igaz, amit Dharn mond, a király vagy halott, vagy fogságban van. Ha életben van is, kisebb gondja is nagyobb annál, hogy vajon élünk-e még, vagy méltósággal belehaltunk-e az ártatlanul ránk szabott büntetésbe.
Jorn felállt. – Szóval te elmész. – Kijelentés volt, nem kérdés, hát Savar nem válaszolt azonnal, csak lassan feltápászkodott.
Fájt minden mozdulat, de amikor kiegyenesedett, egy pillanatra megint annak az embernek látszott, aki valaha egy egész hadsereget irányított. – Jorn, a király tévedett. Ezt tegnap is tudtam, ma is tudom, te is tudod, és ha még életben van, egy nap talán ő maga is megtudja. Akár így, akár úgy, nem leszek sem bűnösebb, sem ártatlanabb attól, hogy még tíz évig elüldögélek ezen a kőfalon.
Jorn a tűzbe nézett. – És ami itt van? Az már nem érdekel?
Savar arcáról eltűnt a fáradt mosoly. – Dehogynem. Csakhogy ha az a sötét erő, amiről Dharn beszél, tényleg akar valamit ettől a helytől, két sebesült ember nem fogja megállítani.
Dharn felvonta a szemöldökét. – Három.
Savar rápillantott. – Három sebesült ember sem.
– Akkor csak úgy elsétálsz? – kérdezte megint Jorn.
Savar egy darabig nem felelt. – Nem tudjuk, mi van itt. Nem tudjuk, ki akarja, és azt sem, hogy miért. Dharn annyit tud, hogy valami sötét erő áll a háttérben, mi pedig magunk is megtapasztaltuk, hogy a múlt éjszaka egyes eseményeit bizony nem a természet rendje diktálta… Még azt sem tudjuk, vajon az erődöt kell-e megvédenünk, vagy épp attól, ami itt van, minket és a világot kellene megvédeni… Azt viszont tudom – folytatta –, hogy alig állok a lábamon. Te sem vagy sokkal jobb állapotban, Dharn pedig majdnem halálra hajszolta magát és a lovát, hogy ideérjen. Ha most megjelenik az a valami, amitől ő ennyire félt, esélyünk sincs védekezni, és mind meghalunk… Én nem futamodom meg az ellenség elől. Sosem tettem. De életben kell maradnom legalább annyi ideig, hogy újra fel tudjam emelni a kardom… márpedig ma egy kanalat is nehezen emelnék meg.
– Katona vagy.
Savar egy pillanatig nézte. – Igen, az vagyok. Jó katona. De attól még nem minden harc az én harcom… Egész életemben mások mondták meg, melyik falat védjem, kit öljek meg, mikor induljak… Aztán egy olyan bűnért küldtek ide meghalni, amit el sem követtem. Ha innen elmegyek, nem az lesz az első dolgom, hogy ismeretlen sötét erők titkaiba ártsam magam.
Dharn szájának sarkában megjelent valami halvány mosoly. – Úgy fest, a Véres Sárkányok nem vertek ki minden józan észt a fejedből.
Savar rápillantott. – Egyelőre nem is adnék nekik erre még egy esélyt.
– Akkor induljunk – mondta Dharn. – Minél hamarabb eltűnünk innen, annál boldogabb leszek.
Jorn nem mozdult. Savar ránézett. – Hallottad.
– Hallottam. Menjetek csak.
Savar egy pillanatig csak nézte, mintha nem lenne biztos benne, hogy jól hallotta. – Emeld fel a segged, és indulás.
– Nem vagy a parancsnokom. Az én parancsom úgy szól, hogy maradok, amíg le nem váltanak.
Savar fáradtan behunyta a szemét. – Ezt most beszéltük végig.
– Nem. Azt beszéltük végig, hogy te miért mész el.
– Rendben, akkor most azt beszéljük meg, te miért nem maradsz itt… „Engem még mindig nem váltottak le” – utánozta Savar Jorn hangját. – Tudom, hallottam.
– Akkor nincs mit magyaráznom.
– Nem is kell. Azt értsd meg, hogy nincs mit bizonyítanod. Azt, hogy ártatlan vagy, mindannyian tudjuk. Dharn az életét kockáztatta, hogy időben kimenekítsen innen… A király, hallottad, lehet, hogy rég halott, fogságban van vagy menekül, kisebb gondja is nagyobb annál, hogy rajtunk gondolkodjon… És azzal, hogy az egyetlen életedet itt vesztegeted el, nem leszel még ártatlanabb. – Jorn arca megfeszült, Savar azonban folytatta. – Nem maradhatsz itt csak azért, mert makacsul ragaszkodsz ehhez. Ugyan kinek bizonyítanál?
– Magamnak.
– Rendben – mondta végül Savar. – Akkor magadnak. Meddig? Meddig kell itt maradnod, hogy elhidd magadról, hogy nem vagy áruló? Holnapig? Tavaszig? Még tíz évig? Addig, amíg valaki ide nem jön, és közli, hogy most már hivatalosan is tisztességes ember vagy?
– Amíg le nem váltanak.
Savar lehunyta a szemét egy pillanatra.
– Az Isten szerelmére, Jorn…
– Parancsot kaptunk.
– Én is ugyanazt a parancsot kaptam! – Savar most először emelte fel a hangját. – Ugyanazzal vádoltak meg. Ugyanúgy ideküldtek. Ugyanúgy elvesztettem mindent. Ne beszélj úgy velem, mintha nem érteném, miért kapaszkodsz ebbe! – Jorn hallgatott, Savar pedig közelebb hajolt hozzá. – Értem. Pontosan ezért próbálom beleverni abba a makacs fejedbe, hogy attól még nem leszel áruló, ha életben maradsz. Ártatlan vagy. Mindig is az voltál. Nem kell itt meghalnod azért, hogy igaz legyen.
Jorn a tűzbe nézett. Savar várt.
– Én maradok – mondta Jorn.
Savar hátradőlt, és hosszú másodpercekig csak bámulta. – Te tényleg a világ legmakacsabb embere vagy.
– Tőled tanultam.
– Valami hasznosabbat nem sikerült tanulnod tőlem?
Jorn szája sarkában megjelent egy halvány mosoly, Savar azonban nem mosolygott vissza.
Aznap egyikük sem indult sehová, és szólni sem szóltak egymáshoz. Savar karján átvérzett a kötés, Jorn combja a legkisebb mozdulatra is lüktetett, Dharn pedig a lovát istápolta. Mire másnap Jorn felkelt, Dharn már felnyergelt két lovat, Savar pedig, sebesült karjával ügyetlenkedve, épp a kardját kötötte fel.
– Reméltem, hogy nem ébredsz fel, és feldobhatlak a nyeregbe – fordult hozzá Savar.
– Ha találsz valakit, aki még parancsokat osztogat – felelte Jorn –, mondd meg neki, hogy váltson le.
Savar felkászálódott az egyik lóra, néhány pillanatig maga elé meredt, aztán káromkodva lemászott, két kezével megragadta Jorn vállát, és rövid időre homlokát az övéhez nyomta. Dharn nem szólt. Savar visszakászálódott a lóra, és elindultak. Jorn tenyerét a combjára szorítva felmászott a keskeny lépcsőkön, és addig figyelte őket a falról, amíg apró pontokká nem zsugorodtak, majd eltűntek a horizonton.
Savar és Dharn távozásával az erőd egyik pillanatról a másikra elviselhetetlenül csendes lett. Jorn másnap hajnalban ugyanúgy felkelt, mint azelőtt. Átkötötte a sebét, evett néhány falatot a tegnapról maradt húsból, amit még Dharn sütött. Végigsántikált az udvaron, ellenőrizte a kaput és az istállót, aztán leült, és kifente a kardját.
A maradék hús hamar elfogyott. A következő napon lenyúzta az egyik farkastetemet, és a combjából hasított vacsorára valót. Ösztönösen két tányérra osztotta a sültet, aztán csak nézte a másik adagot, és maga sem tudta, dühös-e vagy szomorú.
A rákövetkező napon saroglyát eszkábált, és az egyik lóval húzatta magát rajta. A combja annyira fájt, hogy eszébe sem jutott nyeregbe szállni, de korábbról emlékezett, merre nőttek gyógynövények, és remélte, a hó alól ki tud kaparni néhányat a kötése alá.
Mindig talált valamit, amivel eltölthette az időt. Vívógyakorlatokat végzett, a lábát edzette, megerősítette a kapu egyik zsanérját, fát vágott, vizet hordott, rendbe rakta a felszerelést, megszámolta a nyilakat, ellenőrizte a falakat; ha elfogyott az élelem, csapdákat állított, később pedig, ahogy a lába javult, kilovagolt. Bármilyen lassan vánszorogtak is a napok, soha fel sem merült benne, hogy bárhol máshol kellene lennie.
Csak éppen senki nem volt ott, akihez beszélhetett volna. Nem volt kinek panaszkodnia a hidegre, nem volt kit bosszantania, és senki nem közölte vele, hogy a hús, amit megsütött, inkább emlékeztet egy darab szénre, mint ételre. Napjai nem voltak teljesen üresek, mert igyekezett őket tennivalókkal kitölteni, de egyre nehezebb volt nem észrevennie, hogy hiába végzi ezeket a feladatokat hetente vagy akár naponta, az erődben ettől semmi sem változik.
Egyik délután, amikor az udvart úgy seperte, mintha a királyság udvari seprője címre pályázott volna, az egyik torony tövében is alaposan végigment, és tekintete megakadt a lejáraton, ahol a Véres Sárkány ólálkodott. Megállt a lépcső tetején, és lenézett. Viadaluk óta nem járt ennek a falnak a tövében. Most csak állt, és lebámult a sötétbe. Korábban azt sem tudta, hogy ez a lejárat itt van, ahogy azt sem, mi lehet odalent: pince, járat vagy alagút… Egy pillanatra arra gondolt, hoz egy fáklyát, és lemegy megnézni, de hirtelen megborzongott. Nem hallott neszt lentről, nem áradt fel nyirkos hideg, mégis Savar arca jutott eszébe, amikor a tűznél arról beszélt, hogy nem tudta biztosan, a haldokló Véres Sárkány mondott-e bármit is, mégis rossz érzés fogta el, aztán hirtelen megjelentek a farkasok… Lehajtotta a lejárat fedelét, és rátolta az egyik nehéz ládát, amelyben korábban, Savar tanácsára, egyik íját és néhány nyílvesszőt rejtette el. Amikor végzett, néhány pillanatig csak nézte a ládát, és maga sem tudta volna megmondani, mitől kellene megvédenie magát, vagy hogy ha Dharnnak igaza volt, meg tudná-e magát bármitől is védeni.
Közben elmúlt a tél. A hó eltűnt az udvarról, aztán a falak tövében is kizöldült a fű, Jorn pedig már maga sem tartotta számon, hány napja maradt egyedül. Felkelt, őrködött, vadászott, rendben tartotta az erődöt, mert nem jöttek leváltani, tehát ez volt a dolga.
Egy reggelen, amikor Jorn felébredt, egy idegen lovat pillantott meg az udvaron. Gazdája épp a kútnál húzott vizet, és összerezzent, amikor meglátta.
– Nem tudtam, hogy van itt valaki… Mit csinál itt?
– Itt lakom – mondta Jorn.
Ennyiben maradtak. A férfi megitatta a lovát, aztán behordta a holmiját az istállóba. Világos volt, hogy Jorn nem fog kardot rántani rá. Este Jorn intett neki, hogy húzódjon közelebb a tűzhöz, és hosszú idő óta először nem egyedül evett. Az idegen sokat beszélt, Jorn pedig szívesen hallgatta. Magában hálás volt, amiért a férfi nem kérdezte meg, hogyan került ide, mert amit Savarnak olyan szenvedélyesen magyarázott, mostanában mintha már számára sem lett volna olyan világos. Ezt azonban még magának sem szívesen vallotta volna be, nemhogy valakinek, akivel mindössze egyetlen vacsorát költött el együtt.
A férfi másnap hajnalban felnyergelt, intett egyet, és ellovagolt. Jorn pontosan tudta, hogy sosem látja többet. Megmosta az arcát a kútnál, kifényesítette a kardját, és ellenőrizte az istállót, ahogy azelőtt is.
A napok ezután ugyanúgy teltek tovább. Jorn minden reggel felcsatolta a kardját, és rótta ugyanazokat a köröket. Aztán egyszer csak arra eszmélt, hogy előző nap nem tisztította meg a pengét. Másnap elfelejtette ellenőrizni a kaput. Harmadnap azon kapta magát, hogy nem tudja megmondani, mikor sepert utoljára a torony tövében. Észrevétlenül tűntek el azok a látszólagos érvek, amelyekkel azt hitette el magával, hogy neki itt feladata van.
Amikor végül elindult, azt sem tudta, hová tart. Csak menni akart, amíg nem talál valamit, ami miatt érdemes megállnia. Összeszedte, amit a lovak elbírtak, felült az egyikre, a másikat pedig kantárszáron vezette. Néhány lépés után visszafordult, és akkor vette észre, hogy a kapu nincs bezárva.
Nem szállt le. Nyitva hagyta.
Több évbe telt, mire Jorn újra Savarba botlott. Nem kereste. Céltalanul sodródott egyik helyről a másikra, mindenféle munkát elvállalt, hogy legyen mit ennie, és a lovának legyen ereje továbbmenni: hordott zsákot, foltozott tetőt, fát vágott… csak zsoldosnak nem állt be. A manrani háborúnak közben amúgy is vége lett, a király meg, ha élt is még, olyan messze volt Jorn mindennapjaitól, hogy egy gondolatot is kár lett volna pazarolnia rá. Egyik tavasszal Jorn egy északi falu főutcáján haladt, amikor meglátott egy fogadó fölött lógó táblát.
A HÁROM BOLOND
Alatta három rettenetesen aránytalan kard díszelgett. Jorn megállította a lovát, sokáig csak bámulta a táblát, aztán leszállt, kikötötte az állatot, és belépett.
Odabent meleg volt. A levegőben sült hús, füst és sör szaga keveredett. A pultnál egy nagydarab férfi vitatkozott valakivel egy hordó fölött, és Jornnak kellett néhány másodperc, mire rájött, mi olyan furcsa rajta. Savar meghízott.
– Ha még egyszer ennyi vizet teszel bele, megfürdetlek benne – mondta Savar a hordó túloldalán álló férfinak, aztán felnézett, és torkán akadt a szó. Néhány másodpercig csak nézték egymást.
– Szörnyen nézel ki – mondta végül Savar, aztán odament hozzá, és behúzott neki. Jorn nekiesett a pultnak, feldöntött két kupát, aztán az állkapcsát dörzsölve meredt rá.
– Évekig kerestünk, te makacs barom – mondta Savar.
A konyha felől harsány nevetés hallatszott, és az ajtóban Dharn jelent meg. Ősz szálak vegyültek a szakállába, és amikor megtámaszkodott az ajtófélfán, Jorn észrevette, hogy az egyik kezéről két ujja hiányzik.
– Mondtam, hogy ezt fogja csinálni.
Savar rávigyorgott, közelebb lépett, és Jorn átölelte. Dharn kettejüket szorította magához, és csak azért váltak szét, mert a konyhából a fogadó szakácsnője lépett ki, egyik kezében tányérral, másikban korsóval. Megállt, amikor meglátta a három férfit.
– Szervusz, Jorn.
Jornt melegség járta át. – Meséltetek rólam!
– Rengeteget – mondta kedvesen az asszony. – Világos, hogy a háromból te vagy a legnagyobb bolond. – Letette, ami a kezében volt, és intett, hogy Jorn üljön le. Egy perc múlva két másik korsót is odatett. Egyértelmű volt, hogy a barátai aznapra abbahagyják a munkát.
Ahogy fogyott az ital, lassan előkerültek azok a történetek is, amelyekről józanul egyikük sem beszélt volna. Savar felidézte Jorn lángoló kardját, Dharn pedig váltig állította, hogy a farkasok közül legalább az egyik akkora volt, mint egy kisebb ló.
– Azért azokkal valami nagyon nem volt rendben – mondta végül Jorn.
Savar arcáról eltűnt a mosoly. – Nem.
Egy darabig hallgattak.
– Néha eszembe jut az a lejárat – mondta Jorn. – Onnan jött elő a Véres Sárkány. Évekig éltünk abban az erődben, és azt sem tudtuk, hogy ott van.
Dharn letette a kupáját. – Lementél végül?
– Nem.
– Bölcs döntés – mondta Savar.
Jorn elmosolyodott, aztán megforgatta a bort a kupájában. – Lehet, hogy nem is volt odalent semmi. Egy régi pince. Vagy egy alagút.
– Lehet – mondta Savar.
Jorn felnézett rá. Egy pillanatig egyikük sem szólt, aztán szinte egyszerre borzongtak meg.
Dharn végignézett rajtuk. – Örülök, hogy ilyen messze nyitottuk ezt a fogadót. És annak is, hogy Jornt végre ideette a fene.
– Itt is marad – mondta Savar. – Ez parancs.
– Meddig? – csuklott egyet Jorn.
– Amíg le nem vált valaki.
Összekoccintották a kupáikat, és sem Jorn továbbállásáról, sem a sötét titokról nem beszéltek soha többé.
Végül egyikükből sem lett hős. Nem nyertek meg csatát, nem mentettek meg országot, és soha senki nem tudta meg, számított-e bármit az a véres éjszaka az erőd falai között. Savar és Dharn elmentek, Jorn pedig még egy ideig őrzött egy helyet, amelyre már senkinek sem volt szüksége, aztán ő is otthagyta. Ha úgy tetszik, feladták. A háború nélkülük ért véget, a világ sorsa nélkülük alakult, és néhány éven belül már alig maradt valaki, aki egyáltalán tudta, hogy valaha ott jártak.
A birodalom, amelyet ismertek, eltűnt, az erőd pedig valahol messze mögöttük maradt. Az élet azonban, közömbösen és makacsul, folytatódott a falain túl is. Nem szólt róluk bárdok éneke, és senki sem emlékezett rájuk bátor bajtársakként. Azt tették, amire sem parancsot, sem kiképzést nem kaptak: folytatták az életüket, elég sokáig ahhoz, hogy hétköznapi emberekké váljanak.